Olaszország, Matera III.

Mielőtt folytatom, gyorsan szólok, hogy frissült az előző bejegyzés.

5. nap - Nápoly és utazás vissza Materába
Nápolytól tartottunk; egyrészt nagy, eleve esélytelen volt alaposan végigjárni, másrészt hallottunk rémtörténeteket a közbiztonságról. Végül abban egyeztünk meg, hogy elmegyünk, megnézzük, ami útba esik és mindenképpen eszünk a híres nápolyi pizzából.
Reggel 10-ig kellett elhagynunk a házat Amalfiban, az volt megbeszélve, hogy fél10-re odajön a tulaj és kifizetjük neki a szállásdíjat. 50-kor már nagyon mentünk volna, elérni persze nem tudtuk, olyan Amalfiban a térerő, mint itthon a kutya vacsorája... Végül 10 után pár perccel csak elértük és azt mondta, kb 15 perc még, amíg odaér, nem muszáj megvárnunk, hagyjuk a pénzt az asztalon és a kulcsot tegyük a kulcsos szekrénybe, ami az autóbeálló kapunál van, pont másik irányban, mint a gyalogos kapu. Magyarul még el sem indult és nincs is hozzá kedve. Felmásztunk a kapuhoz vezető hárommillió lépcsőn, amikor láttuk, hogy az autóbeálló kapuja zárva van és ahhoz nekünk nincs kulcsunk. Választhattunk: vagy visszamegyünk a gyalogkapuhoz és az utcán fel ide, hogy kívülről behajolva betegyük a kulcsot a szekrénybe, vagy betesszük itt és átugrunk a kerítésen. Ugrottunk. Búcsúzóul, a parkolóhelyről kiálláskor a sziklafalon kicsit megreszeltem a visszapillantót, ami ettől szétesett, de Gábor pikk-pakk összetette és semmi nyoma nem látszott a malőrnek.
Mostmár csak tankolnunk kell és mehetünk is, ezúttal Salerno felé. A benzinkúton reggeliztünk, mert előző nap elfogyott a készpénzünk, ott pedig lehetett kártyáért enni. Szerintem a legfinomabb granitát itt adták, volt benne citromhéj is, nagyon finom volt!
Nápolyba gyorsan odaértünk, a kikötő környékén mentünk be és nagyjából le is ragadtunk itt, Balázsnak annyira megtetszettek a hatalmas tengerjáró hajók.

Hosszas nézelődés után mégis sikerült elszakadnunk és elindultunk céltalanul, befelé a városba. Nálunk volt a Dolce Vita blog Nápoly posztja kinyomtatva, de nem sikerült megtalálnunk az ott felsorolt helyeket. Találtunk viszont egész könnyen egy címeres pizzériát, ahonnan ráláttunk az autóra is. Nagyon finom pizzát ettünk, én a bivalymozarellás-paradicsomosat próbáltam ki.

Ezután megpróbáltunk kikeveredni Nápolyból, ami az útvonalat tekintve nem volt nagy kihívás, de az ottani vezetési stílus szinte lehetetlenné tette. Az, hogy a piros lámpánál a járdaszigetre felhajtva megelőzött és beállt elém egy helyi, még hagyján: világos hajú nő a volánnál, ordít rólunk, hogy nem odavalósiak vagyunk. De hogy a 2x3 sávos, villamossínnel elválasztott úton a piros lámpa ellenére simán elmennek balra nagy ívben, már kicsit durva volt. Nagyon fura, hogy ott egyáltalán nem számít, milyen színű a lámpa; ha nem jön semmi, akkor mehetsz. Nagyon vigyáznak egymásra az autósok, ezt észrevettük és ha van az emberben egy kis kalandvágy, érdemes megpróbálni átvenni az ő temperamentumukat, hozzáállásukat. Baleset nem történik, mert egyrészt a józan ész szabályai működnek, másrészt mondom, nagyon vigyáznak egymásra. Morbidul hangzik, de volt valami jó abban, ahogy egy háromsávos útból ötsávosat csináltak, és enélkül Nápoly talán nem is lenne igazi Nápoly.
A visszaút Materába hosszú és unalmas volt; egyedül az autópálya mentén kitett tahénveszély táblák jelentettek változatosságot.

6. nap - Policoro
Ez a nap volt a másik strandolós nap és ezúttal tényleg Policoroba mentünk. Egy nagyon szép, kiépített sétány volt a part mellett, ingyenes parkolási lehetőséggel. A part itt aprókavicsos volt, így hiába vettünk lapátot, itt nem építettünk várat. Viszont nagyon szép csíkos köveket gyűjtöttünk és Balázst szerencsére ezzel is fel lehetett villanyozni. Hát még amikor egy 2 kilós, gyönyörű követ mutattunk neki! Pizzát ebédeltünk és itt is nagyon jól éreztük magunkat, jól esett a láblógatós semmittevés. Fényképek itt nem készültek.

7. nap - Alberobello
Az utolsó napon megnéztük Alberobellot; ez a falu nincs messze Materától és híres a trullikról, a fehérre meszelt falú, kőrakás-tetejű házakról. Nagyon szép és hangulatos az egész, a házak szinte mesebeliek.

Mindegyik ház egy-egy boltot rejt, ahol méregdrágán lehet rettentő ócska dolgokat venni. Itt még Balázs is elsőre megértette, hogy semmi ajándékot nem veszünk senkinek :-) (Kedvenc szavajárása, amit mindenhol bevetett - sikertelenül -, hogy "jaj, ez mennyire tetszene a nagyinak, mamának, Olcsinak, Zolinak", vegyük már meg nekik ajándékba.) Egy jégkrémet kapott Balázs, mi pedig Gáborral rákattantunk az itthon sajnos nem kapható Café Zero-ra, azzal szórakoztattuk magunkat.
Elviselhetetlen hőség volt, nem győztünk menekülni a nap elől. Végigjártuk a trullikat becsülettel, be is mentünk szinte mindegyik boltba, de délben már nem bírtuk és bemenekültünk egy hangulatosnak látszó étterembe. Tényleg nagyon hangulatos volt, a pincérek többsége beszélt is angolul, az étlap is ígéretes volt. Csak valahogy nem akarták felvenni a rendelést. Legalább 20 percet ültünk ott és kishíján elindultunk kifelé, amikor végre megjelentek. Míg az ételt kihozták, Balázs az Angry Birds-szel foglalta el magát, én pedig körülnéztem...

Tényleg nagyon szépek ezek az épületek, kívül-belül hófehérek, jólesik rájuk nézni. Az ebéd viszonylag gyorsan megérkezett, Balázs grillkolbászt kért sült krumplival, mi pedig tésztát. Valami gyalázatosan ocsmány konzerv ízű szósz volt a tészta tetején, borzalmas volt. Ez volt az egyetlen hely, ahol tényleg, objektíve is rossz volt az ebéd. Volt egy-két hely, ahol a választásom nem volt az igazi, de maga az étel rendben volt. De itt nem a választással volt a baj.
A nap hátralevő részét Materában töltöttük, vásárlással és pakolással. Vettünk a háziaktól 2 liter nagyon-nagyon finom olívaolajat is. Másnap korán reggel indult a gépünk, úgyhogy gyorsan bepakoltunk, otthon vacsoráztunk és korán lefeküdtünk. Nagyon-nagyon jó nyaralás volt, Balázs minden percét élvezte. nekünk jutottak apró bosszúságok, de ezek csak pillanatnyiak voltak és gyorsan túljutottunk rajtuk. Balázs előtt ismét le a kalappal, nagyon jól bírta a menetelős napokat és a nyugisakat is (nála inkább utóbbi a problémás :-) ).

Olaszország, Matera II.

4. nap - Capri
Viszonylag korán keltünk és mivel nem volt mit ennünk, hamar útra keltünk. Salernoból és Sorrentoból is ment több hajó Caprira, mi Sorrentoba mentünk, mert miért autózzunk ellenkező irányba, hogy aztán annál hosszabb hajóutat kelljen megtennünk. Sorrentoban kb egy órába telt, mire megtaláltuk a hajókikötőt, a legeslegutolsó pillanatban egyébként. Leadtuk az autót, amit elvisznek egy közös parkolóba, visszaérkezéskor pedig shuttle busszal kivisznek érte, miután beszedik a 20,- EUR-t. Megvettük a jegyeket, ittunk egy-egy üdítőt és már szállhattunk is fel a hajóra.
Az út Caprira nagyon rövid volt, nem volt több 20 percnél. A kikötő zsúfolásig tele volt éttermekkel, boltokkal, bárokkal, hajó körutat ajánló táblákkal... És yachtokkal. Szebbnél szebb luxus-yachtok sorakoztak a kikötő mellett, Balázs teljesen bepörgött, hogy nekünk mikor lesz ilyenünk. Hát egyszer majd. A néggyel ezutáni életünkben. Feltéve, hogy mindig megtaláljuk, hova ástuk a vagyonkánkat az előző életünkben. Balázs talált egy pici kis gyíkot, ami olyan bátor volt, hogy felszaladt a karján, egészen a válláig. A végén már egészen meg volt ijedve, mert mi lesz, ha a gyík a pólója alá megy.
Elindultunk a központ felé, amiről feltételeztük, hogy fent van. Gábor mutatta a siklót, nézzétek, visz fel sikló, de menjünk inkább gyalog, hogy lássunk mindent! Kábé a harmadik utcáig értékeltük az ötletet, utána nagyon megbántuk. Szegény Balázs teljesen ki volt készülve a melegtől, fáradt volt, ahol csak tehette, leült, elege volt a hegymenetből és teljesen igaza is volt. Valahogy aztán, sok-sok utcával és még több lépcsővel később, egyszercsak a központban voltunk, méghozzá az 56-os magyar mártírok terén, ahova a sikló is érkezik. Erősen ebédidő volt már, úgyhogy kerestünk egy jónak tűnő éttermet és beültünk. Balázs nagy örömére volt bolognai spagetti, úgyhogy megint szép volt az élet. Végigjártuk a központot és a környékét, megnéztük a kötelezően megnézendő dolgokat, láttunk limoncello-citromot, lecsekkoltunk pár drága boltot (semmit nem vettünk, ilyen ügyesek voltunk!) aztán visszamentünk a kikötőbe, keresni valami megfizethető árú sétahajókázást. Láttunk ilyen 150 meg 200 EUR-ért kínált utakat, ezeket kicsit sokalltuk és kezdtünk lemondani róla, hogy körbehajózzuk Caprit. Aztán elértünk a hivatalos irodákhoz, ahol végül hármunknak 45 EUR-ért vettünk jegyet és 20 perccel később már a hajón ültünk.
Balázs a hajó elejére akart menni, én mondtam, hogy hátulról jobban lehet fényképezni, meg különbenis, elöl mindenki rajtunk fog keresztülmászni, így mi ketten a hajó leghátuljába mentünk, Gábor pedig bement a hűvösbe, ő nem egy ilyen napimádó. Elindult a hajó és a következő egy órában olyan élményben volt részünk, amit nehéz szavakba önteni. Nem véletlen, hogy Caprit a világ egyik legszebb helyeként tartják számon. A part végig sziklás, a vízalatti sziklák miatt a tenger az elképzelhető összes színben pompázik, rengeteg barlang, még több érdekes formájú szikla, és nagyon hangulatos idegenvezetés, amiből egy szót sem értettünk, mert olasz és francia nyelven folyt :-) Amikor az első barlanghoz értünk és a hajó közelebb ment, még örömködtem, hogy közelebbről meg tudjuk nézni, tudok jó kis fotókat csinálni. De amikor a hajó megfordult és betolatott a barlangba, akkor kicsit megijedtem, hogy ez most vajon szándékos-e és tudja-e a kapitány, hogy mi már szinte elérjük a köveket. Hát persze, hogy tudta és ezután Balázs már nem is akart a hajó elejébe ülni. A következő barlang nagyon magas volt, oda egészen bementünk és fentről integettek nekünk a turisták, akik lépcsőn mentek fel. Volt olyan barlang, ahol elértük a plafont. Persze ide - és a barlangok többségébe - nem tolatott be az egész hajó, csak a hátulja, így azért mi elég jól jártunk :-) A sziget csücskénél már messziről látni lehetett a híres faraglioni sziklákat, természetesen a hajó nem megkerülte, hanem átment alatta, az utasokat meg felszólították az idegenvezetők, hogy akkor most csókolózzanak. Balázs nem győzött lelkendezni: odanézz anya, átmegyünk a csillagkapun, átmegyünk a csillagkapun!!! Azt is többször megjegyezte a hajón, hogy ez élete legjobb nyaralása. Nemcsak a vízben, hanem a parton is láttunk szép dolgokat: zászlókat kitűzve a sziklafalra, pihenő sirály mögött elbújó, bácsit, Sophia Loren nyaralóját, sziklákon ugrándozó kecskéket és még rengeteg szép dolgot.

Miután kikötöttünk, elfogyasztottuk a kötelező Caffe Freddokat és a Granitát, Balázs pedig elkezdett szemezni egy borzasztóan gagyi kisautóval. Legalább félórán keresztül győzködtük, hogy ne költse hülyeségre a pénzét (megtakarított zsebpénze is volt és nyaralós zsebpénze is), mert itt minden ócska és drága, de majd holnap elmegyünk egy nagy boltba, ahol lesznek jó cuccok is, nem ennyire drágán. Kb 15-ször mondtam el neki, hogy másnap nagyon meg fogja bánni a döntését, kitartott amellett, hogy jó, vállalja. Megvette az autót, nagy boldogan tologatta, amikor egyszercsak letört a visszapillantója. Aztán sorban leestek a kerekeiről a gumik. Ennyit erről. Hogy másnap mit szólt a nagy boltban, az más lapra tartozik.
A 17:25-ös hajót céloztuk meg, így volt még időnk bemenni egy boltba, ahol viszont egészen baráti áron lehetett pólót és táskát kapni. Sajnos az én táskám füle nem bírta a naptej-kánikula-pára triót és elkezdett a bőr felhámlani rajta, így 3 Eurot invesztáltam egy új táskába, amit egyébként azóta is imádok :-)), a fiúknak pedig választottunk egy-egy pólót, és 20,- EUR alatt fizettünk. Tényleg meglepően olcsó bolt.
Ezután kényelmesen kiballagtunk a mólóra, ahol egy bácsi begyűjtött mindenkit, aki a mi hajónkhoz igyekezett és a 13-as helyett a 7-es állásra irányított minket. Később tudtuk csak meg, hogy ez azért volt, mert a hajó már megtelt és a következővel tudunk csak menni, ami 17:40-kor indul.
A visszaút is gyorsan eltelt, Sorrentoban gyorsan visszakaptuk az autónkat és már mentünk is Amalfiba egy jó kis vacsorára. Megint nagyon leleményesen sikerült leparkolnom az autót, egész közel egy lépcsőhöz (itt mennyi lépcső volt anyám...), ami a központba vezet. Megpróbáltunk mi lemenni autóval a kikötőhöz, sikerült is volna, 5,- EUR/óra díjért. Nagyon jó éttermet találtunk, pizzát ettünk mindannyian, Balázs kérésére csináltak sonka-kukoricásat. Ezután véletlenül a végösszeg közel dupláját számlázták ki nekünk, Gábor az utolsó pillanatban nyomott cancel-t a már jóváhagyott tranzakcióra. Beszereztük a Limoncellonkat is, rögtön két üveggel vettünk, mert elfogyott a készpénzünk és a kártyás fizetésnek alsó limitje volt. Ezután nagyon jót sétáltunk Amalfi kikötőjében és sétálóutcáján. Szép hely ez nagyon, csak ne lenne ilyen iszonyú zsúfolt!

Olaszország, Matera I.

1. nap - Érkezés
Fapadossal mentünk, idén nyitott a Wizzair új desztinációt (Bari) és fillérekért lehetett jegyet venni. Persze odafelé és visszafelé is elfelejtettem online becsekkolni, így jutott büntetés is rendesen, de még így is és egy plusz poggyásszal együtt hármunknak kijött 100ezer Ft-ból. A gép menetrend szerint, 7:10-kor indult, ami nekem nagyon szokatlan, mert normál képek azért elég jelentős késéssel szoktak indulni. Kb egy óra alatt lenn voltunk Bariban, ahol gond nélkül felvettük a bérelt autót és már mentünk is Brindisi felé.
Brindisit azért terveztük be, mert olyan kis helyes kikötővárosnak gondoltuk. Hát nem az volt. Egy elég ronda kikötőben találtuk magunkat, nagy katonai hajókkal telepakolva. Az egész város kihalt volt, úgyhogy egyik látványosságnál sem kellett tolonganunk, hogy mi is láthassuk. Azért az igazsághoz hozzátartozik, hogy a kis öböl túloldalán egy nagyon szép vár állt és a hajók között is volt pár nagyon szép. Ittunk espresso freddot, ami később az egész utunkon végig kísért minket és a kedvenc italunkká vált (Balázs ezt granitával helyettesítette be, ami szintén heti kedvenc lett).

Taranto igazán nem volt messze Brindisitől és az a néhánytíz perc a hűvös autóban nagyon jól esett. Taranto a csizma sarka és talpa közti öbölben fekszik és két sziget tartozik hozzá, ami civilektől elzárt és NATO támaszpontot üzemeltetnek rajta. Tarantoban egész szép sétányt találtunk a tenger mellett, ahol újabb granitákkal feltankolva végigsétáltunk. Itt is volt vár ágyúval és hadihajók, Balázst pedig végre elkapta a tengerparti hangulat és a hőség ellenére egyfolytában rohangált. Itt még egy kellemes meglepetés volt, hogy a szieszta ideje alatt nem kellett fizetni a parkolásért.

3 óra körül indultunk Materába, ahol Gábornak hála, meglepően gyorsan megtaláltuk a szállásunkat. Valahogy csak itt tudatosult bennünk, hogy Dél-Olaszországban az emberek nemigen beszélnek angolul. A szállásadó nő, Daniela nagyon-nagyon szimpatikus volt, de tényleg egyetlen büdös szót nem beszélt angolul. Ennek ellenére nagyjából megértettük egymást. Amikor elakadtunk - ez csak egyszer fordult elő -, akkor csípőre tett kézzel az emelet felé ordította, hogy Frrranco!!!, és akkor megjelent a férje, Franco, aki egyik nap tudott angolul, másik nap meg nem.
A ház Matera külvárosában fekszik és nagyon szép, teljesen újépítésű, a szobánkra szavunk nem lehetett. Mikor megérkeztünk, megkérdezték, milyen reggelit szeretnénk, italianot vagy van valami speciális kívánságunk. Rávágtuk, hogy az italiano az pont jó lesz és lelki szemeink előtt paradicsom, bazsalikom, sajt és olívaolaj jelent meg. Ehhez képest eléggé hideg zuhanyként ért minket az előre csomagolt nutella, előre csomagolt croissant, előre csomagolt pirítós és a különböző előre csomagolt kekszek. Azért kíváncsi lennék, ha ez az italiano, akkor milyen pl a sima kontinentális...
Este bementünk Materába, ami egy egész nagy helység és a leghíresebb városrésze a központjában fekvő Sassi, ami a sziklákba vájt-épített házakról híres. Ezekben a házakban (legalábbis némelyikükben) a mai napig laknak. Nagyon hangulatos hely, körbesétáltuk az egészet, a sok-sok lépcsővel együtt. Balázzsal nem lehetett bírni, minden lépcsőn felment és fentről biztatott minket, hogy tartsunk ki és meglátjuk, nem bánjuk meg, mert ilyen szépet még soha nem láttunk. És tényleg! Sassi közepén egy kis szurdok húzódik, benne víz csordogált, ami gondolom, tavasszal és ősszel igazi folyóra hasonlít. Egy nagyon szép kis éttermet találtunk, ahol vegyes hideg előételt (sajtok, prosciutto, szalámik, hagyma, sült paprika, gomba, spenót) kértünk, utána pedig a fiúk grillezett húsokat, én pedig orecchiette-t, ami a környék specialitása és leginkább "fültésztácskát" jelent. Brokkolival, szardellával és aszalt paradicsommal hozták és nagyon finom volt. A fizetésnél aztán a gyakorlatban is megtapasztaltuk az elméletben már ismert coperto fogalmát, ami nagyjából annak az ára, hogy terített asztalhoz ülünk és használjuk az evőeszközeiket és fejenként 0,5-2 EUR/fő. Mi leggyakrabban 1,5-öt fizettünk fejenként, de volt olyan hely, ahol 3 EUR volt. Erre jön még a szervizdíj, ami általában 10% és kötelezően megfizetendő, ezen felül pedig a jatt is elvárt. Volt olyan étterem, ahol a tényleges fogyasztásunk 24 EUR volt és végül 40-et fizettünk.

2. nap - Strandolás
Ez egy igazi lazulós nap volt, Balázs kedvéért. Policoroba terveztünk menni, de az útikönyvben olvastuk, hogy Metapontoban van az igazi "lido" és az közelebb is volt 15 km-rel, így módosult a terv. Igazi felkapott hely volt, méregdrága parkolással és hatalmas tömeggel, és természetesen tomboló hőséggel. Gyors naptejezés és napernyőbérlés után Balázs eltűnt az alvégen (tenger), Gábor a felvégen (árnyék), én meg hol itt voltam, hol ott. Épült homokvár, fogyott rengeteg freddo és granita, a vizet nem is számoltuk, de naponta hárman közel tíz litert megittunk. Sokmindent nem lehet írni egy strandról, azon kívül, hogy minden gyönyörű, vakító napsütés, a homok tűzforró, a tenger sós és két darab zuhany van az egész strandon, de ha mindkettőt kinyitjuk, akkor egyikből sem jön a víz. Balázs még szőkébb és barnább lett, mi Gáborral inkább pirultunk.

3. nap - Utazás Amalfiba
Eleve úgy terveztük az olaszországi utazást, hogy 3 napot a nyugati parton töltünk (Amalfiban) és ezalatt megnézzük a Vezúvot, Pompeit, Caprit és Nápolyt. Az első napra a Vezúvot és Pompeit terveztük, úgyhogy jó korán útnak indultunk. Meglepően hamar értünk a Vezúvhoz, pihenőkkel együtt nem egészen 4 óra volt az út. Balázs az Appenínek összes hegycsúcsára rákérdezett: ez már a Vezúv? Végül Nápolytól nemmessze egy Autogrillnél megállva odasúgtam Gábornak, hogy majd nézze meg, van ott két hegy, én ugyan sokkal alacsonyabbnak képzeltem, de ez nagyon olyan, mintha, és nincs is a közelben több hegy... És tényleg. A következő kijárat már a Parco Nazionale del Vesuvio volt. Olyan lelkesek voltunk fölfelé mindhárman, mintha osztálytársak lennénk, nem pedig egy család. A szerpentin helyenként a lávára épült, a hegyoldal pedig mindenhol tele volt a megkövesedett lávával. Felértünk a parkolóba, ahol meglepően keveset, talán 2,5 EUR-t kértek a parkolásért. Vettünk gyorsan a fiúknak egy-egy fehér sapkát, úgyis fel kellett váltani az ötvenest, és már mentünk is a jegypénztárhoz. Beadtam egy huszast az ablakon, már adták is vissza, hogy ez nem jó. Mi az, hogy nem jó? Hamis. Nincs rajta hologramos fémjel. Basszus. Beadtuk a másikat, az is hamis volt (azon volt fémjel). Vissza a sapkaárushoz. Egyből megértette a false money kifejezést, szabadkozott, hogy ő is csak azt tudja adni, amit a turistáktól kap (meglepően jól beszélt angolul). Kaptunk rendes pénzt és Gábornak felrémlett, hogy amikor először adtak vissza, akkor két köteg pénzt vett elő a nő és egy kis habozás után az egyikből adott vissza. A lényeg, hogy a másodszor kapott pénzek már jók voltak, megkértük a pénztárban, hogy ellenőrizzék le az összeset. Azért eléggé leizzadtunk ettől a kis kalandtól. (És a műszálas sapkáktól is, amiken a made in PRC felirat díszelgett, Gábor szerint nem volt pofájuk bevállalni simán a China-t :-) )
Végre elindultunk a kráter felé. Kaptunk bambusz vándorbotot, amit visszafelé le kellett adnunk, ezzel valamivel könnyebb volt a feljutás. Nem lehet szavakkal leírni, hogy milyen volt az idő délben a tűző napon. Levegőt alig kaptunk a pára miatt, borzalmasan meleg volt. Balázs volt a leglelkesebb, pillanatok alatt fent volt a kráternél. Kicsit csalódott volt, amikor belenézett: ez a kráter?

Ő azt várta, hogy szűkebb és majd látja a mélyben vörösen izzó, bugyogó magmát. Elmagyaráztuk neki, hogy ez miért lehetetlen és a jelek szerint megértette. Körbejártuk a krátert, láttuk egész Nápolyt és a környező városokat, és persze a tengert is. A kráterben közben egymást váltották a különböző vulkanikus kőzetek; az egész porózusaktól (ez volt szétszórva is mindenhol, ez a láva és a vulkáni hamu megszilárdult keveréke) kezdve a gumiszerűeken át a kristályosokig. Balázs szó szerint tobzódott.
Irdatlan mennyiségű vackot árultak fent, viccesen drága pénzért és Balázs részéről nagy volt a nyomás, de mi kőkeményen ellenálltunk, így csak egy képet készítettem és szerintem érthető, hogy nem vettünk semmit...

Lefelé már eléggé döcögősen mentünk; Balázs lelkesedése eltűnt, nyűglődött a napon, egy ideig a vándorbotját használta sorompónak, később ezt is megunta és a vörös port kezdte szórni marékszám. Végül csak levergődtünk a parkolóba, ahol Balázs megszeretgette a mentősök kutyáját, aki a mentőautó árnyékában feküdt és amikor meglátta Balázst, megemelte az egyik lábát, aztán pihent tovább. Balázs meg is gyanúsította, hogy biztos megdöglött :-)
Pompeit - egy kis keringés után - pár kilométerre a Vezúvtól találtuk meg és engem ugyanaz az érzés kapott el, mint tavaly Rómában... Ezeken a köveken igazi emberek lépkedtek 2000 évvel ezelőtt, igazi szekér-nyomvályúk vannak az utakon, igazi festmények az igazi falakon, nem beszélve az betakart emberi testekről, melyek védekezését és agóniáját a lávatakaró tökéletesen konzerválta...
Gábort is nagyon megfogta a hely, Balázs újra belelkesült, mindenhova felmászott, legyen az kerítés vagy sírkő, nem győztük mindenhonnan leszedni.
7 óra körül indultunk Amalfiba, abban a reményben, hogy sötétedés előtt már a szálláson leszünk... Ami akár így is lehetett volna, ha a szállásadó elárulja, hogy az utca, amiben a ház hivatalosan van, félúton végetér és két faluval feljebbről közelíthető csak meg. Így fél10-re sikerült nagyjából kideríteni, hogy hol is van ez a hely és fél11 volt, mire instrukciókkal ellátva ágyba dőltünk. Az instrukciók abból álltak, hogy ez ugyan B&B szállás, de reggeliről ne is álmodjunk, azt nem kapunk és kész. A hulladékot gyűjtsük szelektíven, de szemetes csak egy darab van, valamint parkolóhely sincs, parkoljunk ahol tudunk. Szerencsére parkolás-ügyben mi nagyon leleményesek vagyunk, így ez nem okozott komoly gondot.

Olaszország 2011

Idén megint Olaszországban nyaraltunk. Sosem csináltunk még ilyet, hogy egymást követő két évben ugyanoda menjünk, sőt, egyáltalán soha sehova nem mentünk még kétszer. Szerencsére Olaszország elég nagy ahhoz, hogy elbírjon egy duplázást, bár ha tudtam volna, hogy milyen lesz, lehet, hogy ebből a pénzből inkább két hét Toszkánára szavazok...
Na nem volt szörnyű, csak éppen Dél-Olaszország nem olyan, mint Toszkána; nem szép, az emberekben túlteng a latin vér, angolul nem beszélnek, az étteremben olykor átvernek, és ahogy vezetnek... Anyám!

A menetrend a következő volt: repülőgéppel mentünk Bariba, ott autót béreltünk és leautóztunk Brindisibe, onnan pedig Tarantóba, onnan pedig a szálláshelyünkre, Materába. A 8 napból hármat a nyugati parton töltöttünk, amalfi szállással, ezalatt meglátogattuk a Vezúvot, Pompeit, Caprit és Nápolyt. Igyekeztünk minél kevesebbet autózni és minél többet a tenger mellett, a tengerben vagy a tengeren tölteni.

Látogatás az Északi Sarkkörre IV.

2011.01.16, vasárnap
8 körül ébredtünk, 9:30-kor már túl voltunk a check-out-on és mentünk újra Santa Claus Village felé. Ezúttal csak egy gyors bevásárlásra ugrottunk be, Gábor megnézte Santa Post Office-t, ahol ha bármikor feladunk egy levelet, az pontosan következő Karácsonykor fog a címzetthez érkezni.
Gyorsak voltunk és hatékonyak, így hamar Ranua felé vettük az irányt, hogy megnézzük Finn-Lappföld híres állatkertjét. A "sofőr" megnyugtatott minket: ő már megnézte térképen, végig Kemi felé kell menni, mert ott majd lesz egy tábla Ranua felé, ő emlékszik, úgy sokkal gyorsabb. A GPS már az első kilométer után vad újratervezésekbe kezdett, amit a kolléga a huszonnyolcadik kilométernél egy kikapcsolással megoldott. Már egész közel jártunk Kemihez, mikor gyanús lett, hogy még mindig nem volt tábla. Nem szaporítom a szót, visszamentünk Rovaniemiig és onnan le Ranuába. Közben egyszer felhajtottunk egy autópálya-félére rossz irányból, szerencsére nem jött szembe senki, így az út közepén megfordultunk.
Délután 3-kor értünk az állatkerthez, ami 4-ig volt nyitva, így volt egy egész óránk végigmenni az egészen. Időközben teljesen besötétedett, de azért mindent végignéztünk, a baglyoktól kezdve a farkasokon, szarvasokon át a jegesmedvékig az összes állatot. Sajnos ilyen fényviszonyok mellett, világítás nélkül, nem készültek használható képek, de látni lehetett mindent rendesen.
Az állatkert előtti iglukat is megnézegettük, szépek voltak, az állatkert is nagyon szép volt kívülről. Este 8 körül értünk haza a szállodába és a Fiúk másnap hajnalban indultak Pestre.

Látogatás az Északi Sarkkörre III.

Nagyon szégyellem, hogy az előző posztot félbehagytam, ráadásul elég rendesen el is feledkeztem róla.
Santa Claus Village-ben jártunk, január 14-én éjfél körül. A kezeim kezdtek már nagyon fájni, mivel az éjszakai fényképezés nem egy kesztyű-kompatibilis tevékenység, és azért -15 fokban az ember keze előbb-utóbb elkezd lefagyni.
Autóba szálltunk hát és elmentünk egy sötét helyre, hogy akkor mi most majd sarki fényt nézünk jól. Ugyan az aurora forecast nem jelzett különösebb mágneses tevékenységet, mi ragaszkodtunk az elhatározásunkhoz; így jó sokáig ültünk az autóban, de nem történt semmi. Közben én már farkasokat, jegesmedvéket és az autósok rémálmát, jávorszarvast vízionáltam és nem voltam nyugodt. Egy idő után beláttuk, hogy az aznapi előadás a hatalmas érdeklődés ellenére elmarad, és elindultunk vissza a szállodába.

2011.01.15, szombat
9 körül ébredtünk, az utolsó pillanatban értünk az étterembe, mégis minden fel volt töltve étellel, nem a lerabolt asztalról kellett összevadásznunk a reggeli betevőt. 10-kor már az autóban ültünk a szállodából kikölcsönzött szánkóval és mentünk újra Santa Claus Village-be. Azt hittük legalábbis. A "sofőr" ugyanieltévedt egy cseppet és jó 40 perc ellenkező irányba autózás után hitte el, hogy nem jó helyen vagyunk. Következett tehát 40 perc vissza és újabb kb 10 perc a Mikulás falujáig.
A látvány leírhatatlan volt nappali fényben is. Szikrázó napsütés, a hold és a nap is az égen, minden hófehér, a hőmérséklet a reggeli -30(!!!) fok után valamelyest emelkedett, így -22 fokban töltöttük el a hétvégét.

A nap megvilágította a fák tetejét (egész nap a horizonton járt, nem kelt feljebb), miközben a hold is az ég tetején volt.

Balázsnak esze ágában sem volt elszakadni a jégcsúszdától, nem érdekelte őt semmi, sem a Mikulás, aki személyesen ott volt a szomszéd házban, sem a jégből épült kunyhó, nem beszélve arról, amit akkor még nem tudtunk: az úszógumis jégcsúszda.

Nagy nehezen rávettem, hogy legalább egy kör rénszarvas-szánra szánja (ééértitek!) rá magát. Nagyon élvezte, számomra egy kicsit bizarr volt, hogy a rénszarvas-húzta szánon ülő gyerek rénszarvas-szőrmébe van bugyolálva. Dehát mint tudjuk, a rénszarvas egy buta állat.
Miután a szánhúzás kizökkentette a csúszda-bűvöletből, és mi tagadás, át is volt fagyva - ahogy mi is -, gyorsan bementünk a Mikulás irodájába melegedni. Itt sajnos tilos fényképezni, marketing-okokból. A hatalmas nyikorgó fogaskerék, ami az óra ingáját mozgatta, mindenhonnan látható volt, akárhol is jártunk az épületben. Mindent alaposan megnéztünk, szép lassan haladtunk a Mikulás irodája felé. Balázs persze nem akart bemenni, mert félt tőle. Végül csak meggyőztük. Sajnos most nem az a Mikulás volt, aki előző májusban (három Mikulás dolgozik, májusban volt szerencsénk az igazihoz, aki magyarul is beszél (jó-)pár mondatot), így a magyar nyelvű társalgás elmaradt. Azért így is elbeszélgettünk, és természetesen készült fénykép is...

Kifelé menet kifizettük a fényképekkel és  videókkal feltöltött pendrive borsos árát, és úgy gondoltuk, ideje megnéznünk a jégből épült komplexumot. Két jégkunyhó volt, az egyik egy korcsolyapályát rejtett, a másik pedig egy fogadó volt, tele jégszobrokkal, jégasztalokkal, jégszékekkel és egy jégággyal. Nem lehet a látványt szavakba önteni, maga a csoda!

Közvetlenül a jégfogadó mellett van egy kis iglu, tele hungarocell-hógolyókkal, ebben fetrenghetnek a gyerekek.

A kis iglu mögött van egy szán-toló pálya, ezen egymást lehet tolni, elöl ül az egyikünk, a másik pedig hátulról hajtja a szánt, mintha rollert hajtana.
Ezzel a pályával pontosan szemben volt kiépítve két csúszda, egy kisebb és egy nagyobb. A nap hátralevő részét gyakorlatilag itt töltöttük.

Nagyon rohadt vagyok, hogy ezt mondom, de szerencsére egy idő után Balázs is elkezdett fázni, így elfogadta az invitálást egy kis melegedésre a shop-okban. Bevásároltunk az itthoniaknak és magunknak is, ittunk forró teát, aztán Balázs gondolt egyet és megkért, menjünk be mégegyszer a Mikuláshoz. Ezúttal rövidebb volt a beszélgetés, viszont Balázs már feloldódott, mesélt az osztálytársairól, a legjobb barátairól, és kapott 4 db matricát, amit szétoszthat a felsorolt legjobb barátok között.

Ezzel az élménnyel felvértezve már (vagy mert befagyott a szája) ellenkezés nélkül indultunk vissza a szállodába, ahol egy nagyon finom vacsorával zártuk a napot.

Látogatás az Északi Sarkkörre II.

Ebben a posztban igyekszem mostmár tényleg a sarkkörről írni.
A csütörtöki jégúszást sikerült viszonylag gyorsan kihevernünk, egy forró zuhany Gábornak és 20 perc a szaunában nekem elég volt, hogy felengedjünk. Az isteni vacsorától és a hozzá elfogyasztott egy üveg bortól pedig a kedvünk fagyossága is elszállt.

2011.01.14, péntek
Ezen a napon korábban végeztem a munkával, így mire a fiúk körülnéztek a környéken és átestek a kötelező bevásárlásokon, már ott is voltam a szállodában. Gyorsan nekiindultunk a 250 km-es Oulu-Rovaniemi útnak, láttunk rénszarvasokat, a táj pedig valószínűtlenül fehér volt...

Amennyire elégedettek voltunk/vagyunk az oului Scandic-kel, annyira lehangoló volt látni, hogy a Scandic Rovaniemi a turistákra van berendezkedve. Végülis két éjszakát ki lehet bírni hideg szobában, rohadásnak indult fürdővel és olyan ágyneműben, ami éjszaka minden mozdulatunkra diszkófénnyel tölti meg a szobát, úgy feltöltődik...
Este 11 körül gondoltunk egy nagyot és elindultunk sarki fény vadászatra, Ez a küldetésünk ugyan sikertelen volt, mégsem voltunk elégedetlenek: meglestük Santa Claus Village-et éjszaka; a zene ugyanúgy szólt, ahogy napközben szokott, viszont nem volt tömeg és az egész hely a miénk volt. Eszméletlen szép, tényleg mesébe illő a hely, a világítás, a zene és a hó így együtt, és hogy még giccsesebbé váljon a történet, pár perccel a megérkezésünk után nagy pelyhekben hullani kezdett a hó.

Bohóckodtunk egy sort, Balázs a jégcsúszdán ökörködött, én nem tudtam betelni a látvánnyal, így fényképeztem ész nélkül. Rengeteg kép készült a sarkkörön...

...és a hőmérsékletet is megörökítettük, akkor még nem sejtve a másnapi rekord hideget:

A Santa Parkba is ellátogattunk, de - mivel az egy földalatti "barlang" - ott nem sok látnivaló volt. Azért szép volt az is kivilágítva...

Látogatás az Északi Sarkkörre I.

Munkámból kifolyólag elég gyakran utazom Finnországba, azon belül is egy, a Balti-tenger északkeleti csücskében fekvő városba, Ouluba. Régóta terveztük, hogy egyszer majd utánam jönnek a Fiúk is és mivel általában két hetet töltök itt, a közbeeső hétvégét Rovaniemi felfedezésével töltjük. Erre most került sor, ráadásul a hosszas előzetes szervezkedéseknek és a csillagok szerencsés állásának köszönhetően extra élményekkel is gazdagodtunk.

2010.01.13, csütörtök
Gábor és Balázs délután megérkezett, én pedig nem halogathattam tovább életem első finnországi vezetését havas úton, szöges gumival. Meglepően könnyű volt. Nem így a nap hátralevő része! Még a decemberi utam során megismerkedtem egy tamperei üzletemberrel, Jukkával, aki a Scandic - mindig ebben a szállodában szállok meg - menedzserével karöltve rávett egy januári jeges csobbanásra. A jégúszás igazi finn szokás, hagyománya és kultúrája van. Az előzetes szervezkedések alatt eléggé bizonytalan lettem a jégúszás értelmét és a saját agyi épségemet illetően, ezért úgy gondoltam, jobb, ha bebiztosítom magam és a Fiúk megérkezése utánra szervezem az eseményt; így muszáj lesz majd megcsinálnom, hiszen vadidegenek előtt beéghetek, de a saját családom előtt nem :-)
Az igazi meglepetés akkor ért, amikor Gábor úszónadrágja is előkerült. Komolyan le voltam nyűgözve, ez aztán a bevállalós support! Nem volt benne biztos, hogy ő is megcsinálja, de meg akarta adni magának az esélyt. Megadta! :-)
6-kor indultunk a szállodából, a szálloda menedzsere aznap szabadnapos volt, így az úszás helyszínén várt minket. Aznap kezdődött a lehűlés, előtte 0 fok körül volt a hőmérséklet, csütörtök este -6 fokban indultunk el, a víz 0 fokos volt, de a sodrása miatt nem volt rajta jéghártya sem (talán éppen ezért építették ki ezt a helyet jégúszásra). El sem tudtam képzelni, hogy zajlik egy ilyen dolog és feltételezem, más sem látott még ilyet, ezért leírom részletesen, már amennyire a sötétben láthattam. Két db fűtött, zárható öltöző konténer volt a folyó partján (a Scandicnek is van hozzá kulcsa), kellemes 20-22 fokos hőmérséklettel. A jégúszás helyszínén általában szokott lenni szauna is, itt sajnos nem volt. A jégúszás a következőképpen néz ki: van egy kb 10 m hosszú stég, a végén lépcsővel, ezen le kell menni a kb 160 cm mély vízbe és kiúszni a partra, ahol a jégben kiépített lépcsőn lehet elhagyni a vizet. Mindezt kétszer kell megcsinálni, mert az első élmény teljesen lesokkolja a testet és a második kör után fogjuk fel igazán, hogy mit tettünk.
Vissza az öltözőhöz: beléptünk, jobb oldalon egy asztal, rajta egy vendégkönyv-szerű füzet, ide lehet feliratkozni annak, aki túlvan a jégúszáson és hozzá szeretne járulni a statisztika elkészítéséhez. Aznap mi voltunk 79-80. feliratkozott úszók a nők közül. Sosem gondoltam volna, hogy ennyi hülye ember létezik... Miközben vetkőztünk, én egyre idegesebb lettem, ezért egyre többet kérdezősködtem. Minél több választ kaptam, annál idegesebb lettem. A legfontosabb szabály, amit Jukka már napokkal előtte leírt - és próbáltam ezt memorizálni és kántálni magamban -, hogy nem készülünk fel sehogyan, nem várunk semmit, csak nyitott, befogadó elmével érkezünk és a víz felé menet nem gondolunk semmire, csak tesszük egyik lábunkat a másik után.
Azt hiszem, ez volt az, ami segített abban, hogy megcsináljam. Tényleg semmire nem gondoltam, csak pakoltam a lábaimat és próbáltam nem gondolni arra a nyilvánvaló tényre, hogy bikiniben lépkedek a hóban. A stég végén a lépcső vastagon be volt fagyva. Amikor beletettem a lábamat a 0 fokos vízbe, először csak hideg volt. Aztán elkezdett iszonyúan fájni. Ott megtorpantam, de gyorsan tovább mentem, hogy időm se legyen arra gondolni, milyen érzés lesz a hasamnak és a mellkasomnak ez a hőmérséklet. Belemártóztam nyakig és úgy gondoltam, hogy oké, első kör megvolt, én most azonnal kiszállok, így úszás nélkül, a stég lépcsőjén másztam vissza. Azt hozzá kell tennem, hogy csak a lábamnak volt kellemetlen a fagyos víz; a kezemen csak azt éreztem, hogy kellemetlenül hideg, a testem többi részén - hasamon, mellkasomon, hátamon - pedig egyáltalán semmilyen kellemetlenséget nem észleltem.
Egy pár perces pihenő jött az öltözőben, feléledés a sokkból, ráeszmélés, hogy ez ugyan nagyon fáj (a lábunk sötétvörös lett azonnal), elmondhatatlanul, de túl lehet élni. Ezen a ponton kezdett el zavarni, hogy nem úsztam, kvázi elblicceltem az első kört és mostmár nagyon vissza akartam menni, hogy megcsináljam, miközben minden porcikám tiltakozott ellene, mert tudtam, hogy mennyire fájdalmas.
A második kör sem volt kevésbé kellemetlen (mármint fizikailag; szellemileg nekem iszonyúan felszabadító volt a tudat, hogy a 0 fokos vízben úszom, én, aki irtózik a hidegtől és a 20 fokos házban majd' megfagy. Magamban röhögtem magamon). Elkezdtem tempózni a part felé, amikor éreztem, hogy a lábam be akar görcsölni, de nem görcsölt be, csak rettenetesen fájt. Mintha egy jégtömb lenne ráépítve és azzal kéne úsznom. A táv felénél, kb 5 méternél :-) éreztem, hogy nagyon el vagyok fáradva, teli tüdőből kellett lélegeznem, hogy elég levegőhöz jussak. A parthoz közeledve egész sekély lett a víz (szerintem végig leért volna a lábam, de nem teszteltem), amikor a térdem az iszapos talajhoz ért, felálltam, kimásztam a lépcsőn, nem szaroztam papucsba bújással, csak kézbe fogtam és rohantam az öltözőbe.
A jajgatáson kívül nem igazán tudtam mást csinálni, olyan volt, mintha üvegszilánkok közt úsztam volna. Égett, mart, fájt mindenhol, nem is igen éreztem, hogy mi történik körülöttem. Balázs többször bejött a kamerával (az úszást is megörökítette a partról) az öltözőbe, persze mindig kiküldtük, de aggódott, hogy miért jajgatok. Muszáj volt abbahagynom a siránkozást, különben még most is ott lenne és faggatna: de anya, mi fáj, mondd el, segítek!
Jó félórás melegedés, lenyugvás és öltözködés után felírtuk a nevünket a füzetbe és elindultunk az autóhoz. Mintha légpárnákon jártam volna, még mindig nem éreztem a talpamat. A meleg autóban kezdtem el igazán vacogni. A szállodába visszaérve forró rummal és száraz Martinivel ünnepeltük magunkat. Nem bántuk meg!