Olaszország, Matera I.

1. nap - Érkezés
Fapadossal mentünk, idén nyitott a Wizzair új desztinációt (Bari) és fillérekért lehetett jegyet venni. Persze odafelé és visszafelé is elfelejtettem online becsekkolni, így jutott büntetés is rendesen, de még így is és egy plusz poggyásszal együtt hármunknak kijött 100ezer Ft-ból. A gép menetrend szerint, 7:10-kor indult, ami nekem nagyon szokatlan, mert normál képek azért elég jelentős késéssel szoktak indulni. Kb egy óra alatt lenn voltunk Bariban, ahol gond nélkül felvettük a bérelt autót és már mentünk is Brindisi felé.
Brindisit azért terveztük be, mert olyan kis helyes kikötővárosnak gondoltuk. Hát nem az volt. Egy elég ronda kikötőben találtuk magunkat, nagy katonai hajókkal telepakolva. Az egész város kihalt volt, úgyhogy egyik látványosságnál sem kellett tolonganunk, hogy mi is láthassuk. Azért az igazsághoz hozzátartozik, hogy a kis öböl túloldalán egy nagyon szép vár állt és a hajók között is volt pár nagyon szép. Ittunk espresso freddot, ami később az egész utunkon végig kísért minket és a kedvenc italunkká vált (Balázs ezt granitával helyettesítette be, ami szintén heti kedvenc lett).

Taranto igazán nem volt messze Brindisitől és az a néhánytíz perc a hűvös autóban nagyon jól esett. Taranto a csizma sarka és talpa közti öbölben fekszik és két sziget tartozik hozzá, ami civilektől elzárt és NATO támaszpontot üzemeltetnek rajta. Tarantoban egész szép sétányt találtunk a tenger mellett, ahol újabb granitákkal feltankolva végigsétáltunk. Itt is volt vár ágyúval és hadihajók, Balázst pedig végre elkapta a tengerparti hangulat és a hőség ellenére egyfolytában rohangált. Itt még egy kellemes meglepetés volt, hogy a szieszta ideje alatt nem kellett fizetni a parkolásért.

3 óra körül indultunk Materába, ahol Gábornak hála, meglepően gyorsan megtaláltuk a szállásunkat. Valahogy csak itt tudatosult bennünk, hogy Dél-Olaszországban az emberek nemigen beszélnek angolul. A szállásadó nő, Daniela nagyon-nagyon szimpatikus volt, de tényleg egyetlen büdös szót nem beszélt angolul. Ennek ellenére nagyjából megértettük egymást. Amikor elakadtunk - ez csak egyszer fordult elő -, akkor csípőre tett kézzel az emelet felé ordította, hogy Frrranco!!!, és akkor megjelent a férje, Franco, aki egyik nap tudott angolul, másik nap meg nem.
A ház Matera külvárosában fekszik és nagyon szép, teljesen újépítésű, a szobánkra szavunk nem lehetett. Mikor megérkeztünk, megkérdezték, milyen reggelit szeretnénk, italianot vagy van valami speciális kívánságunk. Rávágtuk, hogy az italiano az pont jó lesz és lelki szemeink előtt paradicsom, bazsalikom, sajt és olívaolaj jelent meg. Ehhez képest eléggé hideg zuhanyként ért minket az előre csomagolt nutella, előre csomagolt croissant, előre csomagolt pirítós és a különböző előre csomagolt kekszek. Azért kíváncsi lennék, ha ez az italiano, akkor milyen pl a sima kontinentális...
Este bementünk Materába, ami egy egész nagy helység és a leghíresebb városrésze a központjában fekvő Sassi, ami a sziklákba vájt-épített házakról híres. Ezekben a házakban (legalábbis némelyikükben) a mai napig laknak. Nagyon hangulatos hely, körbesétáltuk az egészet, a sok-sok lépcsővel együtt. Balázzsal nem lehetett bírni, minden lépcsőn felment és fentről biztatott minket, hogy tartsunk ki és meglátjuk, nem bánjuk meg, mert ilyen szépet még soha nem láttunk. És tényleg! Sassi közepén egy kis szurdok húzódik, benne víz csordogált, ami gondolom, tavasszal és ősszel igazi folyóra hasonlít. Egy nagyon szép kis éttermet találtunk, ahol vegyes hideg előételt (sajtok, prosciutto, szalámik, hagyma, sült paprika, gomba, spenót) kértünk, utána pedig a fiúk grillezett húsokat, én pedig orecchiette-t, ami a környék specialitása és leginkább "fültésztácskát" jelent. Brokkolival, szardellával és aszalt paradicsommal hozták és nagyon finom volt. A fizetésnél aztán a gyakorlatban is megtapasztaltuk az elméletben már ismert coperto fogalmát, ami nagyjából annak az ára, hogy terített asztalhoz ülünk és használjuk az evőeszközeiket és fejenként 0,5-2 EUR/fő. Mi leggyakrabban 1,5-öt fizettünk fejenként, de volt olyan hely, ahol 3 EUR volt. Erre jön még a szervizdíj, ami általában 10% és kötelezően megfizetendő, ezen felül pedig a jatt is elvárt. Volt olyan étterem, ahol a tényleges fogyasztásunk 24 EUR volt és végül 40-et fizettünk.

2. nap - Strandolás
Ez egy igazi lazulós nap volt, Balázs kedvéért. Policoroba terveztünk menni, de az útikönyvben olvastuk, hogy Metapontoban van az igazi "lido" és az közelebb is volt 15 km-rel, így módosult a terv. Igazi felkapott hely volt, méregdrága parkolással és hatalmas tömeggel, és természetesen tomboló hőséggel. Gyors naptejezés és napernyőbérlés után Balázs eltűnt az alvégen (tenger), Gábor a felvégen (árnyék), én meg hol itt voltam, hol ott. Épült homokvár, fogyott rengeteg freddo és granita, a vizet nem is számoltuk, de naponta hárman közel tíz litert megittunk. Sokmindent nem lehet írni egy strandról, azon kívül, hogy minden gyönyörű, vakító napsütés, a homok tűzforró, a tenger sós és két darab zuhany van az egész strandon, de ha mindkettőt kinyitjuk, akkor egyikből sem jön a víz. Balázs még szőkébb és barnább lett, mi Gáborral inkább pirultunk.

3. nap - Utazás Amalfiba
Eleve úgy terveztük az olaszországi utazást, hogy 3 napot a nyugati parton töltünk (Amalfiban) és ezalatt megnézzük a Vezúvot, Pompeit, Caprit és Nápolyt. Az első napra a Vezúvot és Pompeit terveztük, úgyhogy jó korán útnak indultunk. Meglepően hamar értünk a Vezúvhoz, pihenőkkel együtt nem egészen 4 óra volt az út. Balázs az Appenínek összes hegycsúcsára rákérdezett: ez már a Vezúv? Végül Nápolytól nemmessze egy Autogrillnél megállva odasúgtam Gábornak, hogy majd nézze meg, van ott két hegy, én ugyan sokkal alacsonyabbnak képzeltem, de ez nagyon olyan, mintha, és nincs is a közelben több hegy... És tényleg. A következő kijárat már a Parco Nazionale del Vesuvio volt. Olyan lelkesek voltunk fölfelé mindhárman, mintha osztálytársak lennénk, nem pedig egy család. A szerpentin helyenként a lávára épült, a hegyoldal pedig mindenhol tele volt a megkövesedett lávával. Felértünk a parkolóba, ahol meglepően keveset, talán 2,5 EUR-t kértek a parkolásért. Vettünk gyorsan a fiúknak egy-egy fehér sapkát, úgyis fel kellett váltani az ötvenest, és már mentünk is a jegypénztárhoz. Beadtam egy huszast az ablakon, már adták is vissza, hogy ez nem jó. Mi az, hogy nem jó? Hamis. Nincs rajta hologramos fémjel. Basszus. Beadtuk a másikat, az is hamis volt (azon volt fémjel). Vissza a sapkaárushoz. Egyből megértette a false money kifejezést, szabadkozott, hogy ő is csak azt tudja adni, amit a turistáktól kap (meglepően jól beszélt angolul). Kaptunk rendes pénzt és Gábornak felrémlett, hogy amikor először adtak vissza, akkor két köteg pénzt vett elő a nő és egy kis habozás után az egyikből adott vissza. A lényeg, hogy a másodszor kapott pénzek már jók voltak, megkértük a pénztárban, hogy ellenőrizzék le az összeset. Azért eléggé leizzadtunk ettől a kis kalandtól. (És a műszálas sapkáktól is, amiken a made in PRC felirat díszelgett, Gábor szerint nem volt pofájuk bevállalni simán a China-t :-) )
Végre elindultunk a kráter felé. Kaptunk bambusz vándorbotot, amit visszafelé le kellett adnunk, ezzel valamivel könnyebb volt a feljutás. Nem lehet szavakkal leírni, hogy milyen volt az idő délben a tűző napon. Levegőt alig kaptunk a pára miatt, borzalmasan meleg volt. Balázs volt a leglelkesebb, pillanatok alatt fent volt a kráternél. Kicsit csalódott volt, amikor belenézett: ez a kráter?

Ő azt várta, hogy szűkebb és majd látja a mélyben vörösen izzó, bugyogó magmát. Elmagyaráztuk neki, hogy ez miért lehetetlen és a jelek szerint megértette. Körbejártuk a krátert, láttuk egész Nápolyt és a környező városokat, és persze a tengert is. A kráterben közben egymást váltották a különböző vulkanikus kőzetek; az egész porózusaktól (ez volt szétszórva is mindenhol, ez a láva és a vulkáni hamu megszilárdult keveréke) kezdve a gumiszerűeken át a kristályosokig. Balázs szó szerint tobzódott.
Irdatlan mennyiségű vackot árultak fent, viccesen drága pénzért és Balázs részéről nagy volt a nyomás, de mi kőkeményen ellenálltunk, így csak egy képet készítettem és szerintem érthető, hogy nem vettünk semmit...

Lefelé már eléggé döcögősen mentünk; Balázs lelkesedése eltűnt, nyűglődött a napon, egy ideig a vándorbotját használta sorompónak, később ezt is megunta és a vörös port kezdte szórni marékszám. Végül csak levergődtünk a parkolóba, ahol Balázs megszeretgette a mentősök kutyáját, aki a mentőautó árnyékában feküdt és amikor meglátta Balázst, megemelte az egyik lábát, aztán pihent tovább. Balázs meg is gyanúsította, hogy biztos megdöglött :-)
Pompeit - egy kis keringés után - pár kilométerre a Vezúvtól találtuk meg és engem ugyanaz az érzés kapott el, mint tavaly Rómában... Ezeken a köveken igazi emberek lépkedtek 2000 évvel ezelőtt, igazi szekér-nyomvályúk vannak az utakon, igazi festmények az igazi falakon, nem beszélve az betakart emberi testekről, melyek védekezését és agóniáját a lávatakaró tökéletesen konzerválta...
Gábort is nagyon megfogta a hely, Balázs újra belelkesült, mindenhova felmászott, legyen az kerítés vagy sírkő, nem győztük mindenhonnan leszedni.
7 óra körül indultunk Amalfiba, abban a reményben, hogy sötétedés előtt már a szálláson leszünk... Ami akár így is lehetett volna, ha a szállásadó elárulja, hogy az utca, amiben a ház hivatalosan van, félúton végetér és két faluval feljebbről közelíthető csak meg. Így fél10-re sikerült nagyjából kideríteni, hogy hol is van ez a hely és fél11 volt, mire instrukciókkal ellátva ágyba dőltünk. Az instrukciók abból álltak, hogy ez ugyan B&B szállás, de reggeliről ne is álmodjunk, azt nem kapunk és kész. A hulladékot gyűjtsük szelektíven, de szemetes csak egy darab van, valamint parkolóhely sincs, parkoljunk ahol tudunk. Szerencsére parkolás-ügyben mi nagyon leleményesek vagyunk, így ez nem okozott komoly gondot.