Olaszország 2010

A terv
7 nap, első nap megállunk pihenni Horvátországban, hogy ne egyszerre kelljen levezetni Firenzéig. Második nap Firenze, harmadik nap Pisa, Livorno, esetleg Porto Venere, negyedik nap Róma, ötödik nap San Vincenzo, hatodik nap indulás haza Velence útba ejtésével, alvás Horvátországban, hetedik nap haza.

Első nap
Hajnali 6 óra körül terveztünk elindulni, így a tervek szerint délben érkeztünk volna Opátijába. Ehhez képest 7 után indultunk és - köszönhetően a kb hat darab, teljesen felesleges megállónak - 3 körül értünk oda. Úgy indultunk útnak, hogy az olaszországi szállást jóelőre lefoglaltuk, Horvátországban pedig "majdcsak lesz valami", ott mindig van kiadó apartman, úgyis csak pancsizunk egyet a tengerben, megalszunk és hajnalban megyünk is tovább. Délután 5 órára lett is szállásunk. A travel agency szerint a néni beszél németül. Szerintünk nem beszélt, viszont a pénzt azt egyből elkérte. 60 euróért kaptunk egy korrekt hálószobát, egy konyhát, amibe be volt téve egy ágy (így lett a lakás két hálószobás), egy előszobát hűtővel és egy vécét. Utóbbi kettő olyan fertelmes büdös volt, hogy a hűtőbe nem mertünk tenni semmit, a vécével pedig nem tudtunk mit kezdeni, kinyitottuk az ablakát, bezártuk az ajtaját és imádkoztunk, hogy reggelig ne másszon fel belőle semmilyen csatornalakó állat.
Jelképes mennyiségű pancsolás után, este bementünk Opátijába sétálni. 10 éve voltunk itt utoljára, azóta sokminden változott. A turisták teljesen kinőtték a várost, autóval nemhogy parkolni, de megmozdulni is esélytelen. Az árak is a látogatottságnak megfelelő irányban és mértékben változtak. A hely egyébként gyönyörű, a part végig kiépítve, kivilágítva, sőt, egy étterem előtt még WiFi is volt :-)

Második nap
Sikerült reggel 6 órakor elindulnunk, így minden esélyünk megvolt rá, hogy délre Firenzében leszünk. Csak átvágunk az Isztrián, máris Triesztnél vagyunk, onnan pedig végig autópálya visz Firenzéig. Mr GPS ezt másképp gondolta, ő az átvágást szó szerint értette és elvitt minket valami hegyvidéki úton, aztán egyszercsak azt mondta, hogy a következő lehetőségnél jobbra, az az út viszont 50 méter után megszűnt aszfaltos lenni. Ilyet ugyanennek a típusú GPS-nek ugyanez a szoftvere már játszott velem Lengyelországba menet, amikor órákon keresztül vitt egy járhatatlan erdei úton, amit ő aszfalt-útként azonosított. Mentünk tehát az egyre szörnyűbb erdei földúton, át hegyen-völgyön. Gábor biztatott: már csak 1600 méter, már csak 1000 méter, mindjárt Szlovéniába érünk... Nemsokkal később elmentünk egy Dzsip mellett, amiben egy nő ült és valamit írogatott. Amint elmentünk előtte, ránk dudált. Fék, rükverc. Polícija. Ez zöld határ, itt nem engedhet át minket, csak 500 Eurós "ticket" fejében. Dehát a GPS... sajnálja. Akkor mit csináljunk? Menjünk vissza és körbe át a rendes úton Szlovénia fele. Itt egy kicsit elment a kedvem mindentől, de nem volt mit tenni, visszafordultunk. A hölgy még jó darabon követett minket...
Innentől meglepően jól haladtunk és bár Velence messzebb volt mint hittem, Velencéből pillanatok alatt lent voltunk Firenzében. A kb egyórás zöldhatár körüli tököléssel együtt is a tervezett időben, délben megérkeztünk. Az olaszok vezetési stílusából sikerült egy röpke ízelítőt szereznünk, eszerint kétféle olasz van: az egyik folyton indexel (akkor is, ha esze ágában sincs irányt vagy sávot váltani), a másik sosem. Mindkettő elég idegesítő. Kamion tényleg rengeteg volt az autópályákon, de a rettegett "kamion előz kamiont 5 km/h különbséggel" jelenséggel összesen kétszer találkoztunk, viszont a zöldsáv leanderekkel volt betelepítve az autópálya szinte teljes hosszán.
Firenzében az autót a fórumosok által ajánlott Piazzale Michelangiolo-n tettük le. Az innen elénk táruló látvány felülmúlt minden elképzelést. Az egész várost láttuk, az összes hidat, a Dómot, mindent! Elindultunk lefelé, egyenesen a Ponte Vecchio-nak vettük az irányt. Pillanatok alatt leértünk, ekkor Balázs már nagyon nyaggatott minket, hogy éhes (nem volt az), úgyhogy elköltöttünk egy normális árú ebédet közvetlenül a híd előtt. A híd maga semmi különös, rengeteg üzlet, főleg ékszer, viszont a híd közepéről megint említésre méltó volt a kilátás. Ahogy a túloldalon leértünk, találtunk egy nagyon szimpatikus fagyizót, ahol aztán elég rendesen megfizettük a tanulópénzt. Elég apró betűkkel volt kiírva, hogy mi mennyi és mi azt hittük, ott is "gombóconként" számolnak. Hát nem... Balázs kinézett egy tölcsért és abba kérte a fagyit. Akkor már kérjük mindannyian olyanba. Nem igazán voltunk éhesek az ebéd után, így csak egy gombócot kértünk, gyanús is volt a gigantikus adag. 27 Eurónkba került megtanulni, hogy kis tölcsér van, közepes és nagy, és helyenként nagyon nagy is, és a kicsibe is lehet többfélét kérni, ugyanannyiba kerül mint az egyféle, és a nagyon nagy sem olcsóbb, ha csak egyfélét kérek bele.
Intenzív városlátogatás következett, sétálóutcák, múzeum, Dóm, Louis Vuitton bolt, Ferrari bolt és egyéb kötelező elemek. A visszaút az autóhoz nem volt vidám; ennyi lépcsőt még az életben nem láttam. Ez az elem, a lépcső különben végigkísért minket a teljes útunkon. Végre odaértünk az autóhoz, ekkor kapott erőre Balázs és még elcibálta Gábort fényképezni.
5 óra körül végre elindultunk a szállás felé, az út megint kellemes meglepetés volt. Negyed7 felé már ott is voltunk, legalábbis valahol ott, a közvetlen közelében. Végül 7 előtt 4 perccel találtuk meg. Toscana úgy ahogy van, gyönyörű, a házak is gyönyörűek és ez a ház is gyönyörű volt. Kőből épült, barna tetővel, kívülről jellegtelen, de a kertje nagyon hangulatos, a szobánk pedig bőven felülmúlta a várakozásunkat. 70 Euróért olyan szobát kaptunk, hogy szálltam már meg rosszabb négycsillagos szállodában. Reggelit nem kértünk, mégis mindennap valami meglepetés várt minket: hol egy pár szelet sütemény, hol egy tál paradicsom bazsalikommal, hol egy egész torta. Tej, kenyér és kávé mindig volt.
Egy nagyon rossz élmény volt, hogy amint kiszálltunk az autóból, engem megszálltak a helyi szúnyogok és nagyon durván összecsípkedtek. Egy pillanat alatt kezdett el égni-csípni-viszketni mindenem, ami a ruhából kilógott. Azt hittem, valami allergia, de nem, ezek szimpla szúnyogcsípések voltak. Ezzel húsz évnyi szúnyogcsípés-mennyiséget abszolváltam.

Harmadik nap
Pisa és Livorno volt betervezve, emellé az utolsó pillanatban bevettük alternatívaként Porto Venerét. Csöpögő esőben indultunk, ami hamarosan viharrá nőtte ki magát, így nem volt kérdés, hogy nem a strandolós Porto Venere lesz az első állomás.
Pisába érve az eső már elállt, de még hűvös volt, pont ideális idő a nagyjából egyetlen látnivaló megnézéséhez. Láttuk a tornyot, tényleg jó ferde, pipa, de semmi extra. Ettünk viszont nagyon finom take away pizzát.
Mire tovább indultunk, kisütött a nap, La Spezia-ba érve már százágra sütött. Nagyon durva hadihajó-kikötőjük van, én még sosem láttam ilyet "élőben". Balázs persze végigaludta a felfelé vezető izgalmas utat, pedig még szirénázó tűzoltóautó is elment mellettünk. A faluba vezető út legmagasabb pontján meglepetés ért minket: nem mehetünk tovább, le kell parkolnunk. Parkolás tekintetében egész úton szerencsések voltunk (vagy csak szemfülesek, megedződve a budapesti körülményeken), itt is egyből találtunk helyet. Lelépcsőztünk Porto Venerébe, közben nagyokat csodálkoztunk a felettünk köröző helikopteren. Mikor leértünk, összeállt a kép: a vihar valami ocsmány sárlavinát zúdított a partra, nyugágyak voltak mindenfelé felborulva, az úttest úszott a sáros vízben, egy szegény Porschét traileren mentettek ki, nehogy koszos legyen a kereke, az éttermek is sorra zártak be és a tűzoltók nem győzték az esővizet átszivattyúzni a tengerbe. Elmentünk a falu legvégéig, megnéztük a várromot, onnan pedig a nyílt tengert. Visszafelé Balázs még fürdött egy nagyot, aztán jöhettek megint a lépcsők (ezekből valahogy minden napra jutott egy jó adag).
Livornoba már nem volt időnk elmenni, így is 10 óra után értünk vissza a szállásra.

Negyedik nap
A következő úticél Róma volt, meglepően gyorsan leértünk, nagyon jók az olasz autópályák. Ide is esőben indultunk, de mire leértünk, nagyon szép idő lett. Letettük az autót a városközponthoz - szerintünk - közel és olcsón (később kiderült, ugyanennyiért a központban is letehettük volna), és elindultunk a Colosseum felé. A Piazza Venezia volt az első útunkba eső tereptárgy, ahol egy öngyilkosjelölt gladiátor se szó, se beszéd Balázs fejére tett egy sisakot, kezébe adott egy kardot és hasba szúratta magát. Balázs erre kishíján elsírta magát, úgyhogy szegény gladiátor nemhogy pénzt nem kapott, még nem győzött bocsánatot kérni.
Innen továbbindultunk a via Fori Imperialin, ahol baloldalon végig római-kori ásatások voltak. Nem kellett sokat mennünk, hogy meglássuk a Colosseum jellegzetes, csorba ívét. Én nem vagyok egy nagy történelem-fan, az ókori Róma pedig pláne mindig hidegen hagyott, ezért eléggé meglepett, hogy egy pillanat alatt teljesen beleszerettem a Colosseumba és a környékébe. Simán odaképzeltem az egymás ellen harcoló gladiátorokat, a lelátón ülő őrjöngő közösséget, sőt, a császárt is :-) Rómában a lépcsőket a Colosseum szolgáltatta; ennyi lépcső, és főleg ilyen meredek, a világon nincs :-)
Megnéztük még a környékbeli ásatásokat: a Palatinot és a Foro Romanot, aztán elindultunk felkutatni egy éttermet, mert közben hirtelen 5 óra lett. Találtunk is egy hangulatosnak tűnőt, bár már akkor gyanakodnunk kellett volna, amikor a hölgy elállta az útunkat és mindenáron kint akart minket leültetni. Végül felfogta, hogy bent szeretnénk leülni, és elég hamar kaptunk étlapot is. Mi Balázzsal ketten elmentünk a mosdóba, ahol a villanykapcsoló egyszerűen nem volt a helyén (a vezetékek igen), így sötétben próbáltunk meg kezet mosni. A folyékony szappan flakonja vízzel volt feltöltve, a mosdó ajtaját nem lehetett becsukni, ami így utólag jó is, mert a töksötétben semmit nem láttunk volna. Balázs és én ketten egy menüt választottunk: bruschetta, margharita pizza, ásványvíz, kávé, Gábor pedig egy sonkás-gombás pizzát kért ásványvízzel és kávéval.
A bruschetta 2 percen belül megérkezett: 2 fél szelet jéghideg, szénné égett kenyér, az egyiken nagy halom paradicsom, a másikon szebb napokat látott szardella. Mindkét darab úgy nézett ki, hogy nem lehetett eldönteni, befelé megy az emberbe vagy kifelé, legyen az a kifelé fent vagy lent. Közben a szomszéd asztalnál ülő német pár visszaküldte a lasagnét, mert hideg volt a közepe. Néni egy szó nélkül bevágta a mikróba még 5 percre, hadd szóljon.
Nemsokkal azután, hogy a bruschetta paradicsom által eláztatott részét magamba tuszkoltam, jött a hölgy és kiváló angolsággal elmagyarázta, hogy "no margherita, funghi". Úgy tűnt, azt próbálja velünk elhitetni, hogy a paradicsom és a sajt elfogyott, csak paradicsom, sajt és gomba van, gondolom, valahol valaki rosszul hallott valamit. A pizza mindenesetre hibátlan volt, már ha nem számoljuk, hogy nem azt kaptuk, amit kértünk. Mostmár csak egy dolog zavarta meg a lakománkat: beledöglött egy légy az egyikünk pohár vizébe. Ez volt az a pillanat, amikor a néni először elmosolyodott, sőt, hangosan felröhögött. Tényleg nagyon vicces, végülis. A következő meglepetés Balázs irányából érkezett. Ő addigra már hulla-fáradt volt, de hősiesen tartotta magát. Itt viszont sajnos az ölébe öntött egy pohár vizet, és szó szerint ez volt az utolsó csepp, mivel tényleg az összes víz egyenesen az ölébe ment, sírva is fakadt és nemhogy megnyugodnia nem sikerült, keserves zokogásban tört ki. Nagyon nehezen nyugodott meg, az segített, hogy felajánlottam a kardigánomat, amit a derekára kötöttünk, így nem hitte mindenki azt, hogy bepisilt. A kávé az ebéd végén isteni finom volt, jóvátette a személyzet összes bűnét.
Hazafelé még volt egy kis örvendezés, amikor a 2x1 sávos autóúton egy alagút előtti kanyarba érve szembetalálkoztunk egy a dupla záróvonalon előző autóval. Néha egészen érdekesen vezetnek az olaszok...

Ötödik nap
Már előre elkészítettük az útitervet és igyekeztem minden második napra becsempészni egy kis tengerezést, Balázs nem bírta volna másképp. Így is a határait feszegettük erősen, de nagyon hősiesen bírta!
A lényeg: ezt a napot San Vincenzo-ban töltöttük a strandon. Igaz, egész máshova akartunk menni; azt a fehér homokos partszakaszt akartuk megnézni, amit a fórumon ajánlgattak, el is készítettem előre a screenshot-okat, hogy ne kelljen kint adatot forgalmazni (persze kellett így is...), szóval a screenshotot meg is néztem a San Vincenzo nord kijáratnál... és ott esett le, hogy Cecinánál, ahonnan mi délre jöttünk az autópályán akkor már jó 25-30 km-t, északra kellett volna menni Rosignano felé. Hát ezt buktuk, nem megyünk vissza, Balázs már tűkön ül, hogy megyünk strandra és végre nem mászkálással töltjük az egész napot.
A strand jó volt, a parkolással megint óriási szerencsénk volt, a strandhoz legközelebb eső ponton sikerült megállnunk az autóval. Végigmentünk a mólón, az erős észak-nyugati szél olyan hullámokat gyártott nekünk, hogy öröm volt nézni. Simán átcsapott az 5 méter széles, 2 méter magas köveken. A kövek többségét vastag sókristály-réteg takarta. Érdekes, hogy hazafelé menet a száradó hajamból is jónéhányszor húztam ki sót, eddig egy tengernél sem vettem ilyet észre, pedig voltam már jóval délebben is, ahol sósabb a víz. A móló végén megcsodáltuk a Lavór-Istent, aki nem tudjuk, kicsoda, de Gábortól ezt a nevet kapta. A szobor egy lavórban álló hatalmas embert ábrázolt, aki karba tett kézzel sasolja a tengert és tulajdonképpen egy világítótorony (vagy viharjelző??) része.
Ezután az egész napot a parton töltöttük, építettünk homokvárat, gumimatraccal letámadtuk a hullámokat (ők győztek), úsztunk, fagyiztunk, bevásároltunk a Coop-ban (vasárnap volt és ünnepnap és nyitva volt!!!), ettünk mézédes őszibarackot, friss péksütit és rengeteg Kinder Pingui-t. El sem hiszem, hogy ezt a napot megúsztuk lépcsőzés nélkül.
A hely egyetlen szépséghibája a mosdók és édesvizű zuhanyzók hiánya volt, így sótól ragadva vezettünk haza, de annyi baj legyen. Ez volt az az este, amikor Gáborral megbeszéltük, hogy a francnak van kedve mégegy éjszakát a mocskos, semmilyen nyelvet nem beszélő, zsúfolt és lehúzós horvát tengerparton tölteni, inkább felvezetünk egyben, majd gyakran váltjuk egymást. A szálláson viszont nem volt ott a tulajdonos, így úgy feküdtünk le aludni, hogy fogalmunk sem volt, másnap mit csinálunk: toszkán körutat teszünk vagy indulunk haza.

Hatodik nap
10-kor ébredtünk. Reméltük, hogy maradhatunk. Maradhattunk, semmi gond nem volt. Örültünk, mint majom a farkának. Reggeli közben elújságoltuk Balázsnak a nagy hírt, erre kis bogárkám sírva fakadt: ő már szeretne hazajönni és játszani a Legojával. Annyira bánatos volt, potyogtak a könnyei, rettentő honvágya volt már és mi eddig észre sem vettük. Szerencsére hamar megvigasztalódott, megbeszéltük, hogy nem fogunk később hazaérni, csak nem a dzsinda Isztrián csövezünk, hanem itt mászkálunk még egy napot. Megígértette velünk, hogy de tényleg a tervezett napon hazaérünk és megnyugodott. Elmentünk a Figline Valdarno melletti Il Palagio farmra, amiről annyit érdemes tudni, hogy Sting-ék a tulajdonosok és megígértem "Bocsiéknak", hogy megpróbálok eljutni ide, hogy hozzak nekik "Sting-olajat" és gesztenyemézet. Nem bántuk meg, hogy meglátogattuk a helyet, bár maga a farm semmi különös, hatalmas terület, tele olajbogyó-fákkal, közepén egy nagyon pici bolttal. A villát magát nem láttuk, nem is azért mentünk, hogy a Sting-család nyaralóhelyét meglátogassuk, de a környék gyönyörű. Chianti területén fekszik, hatalmas szőlő-ültetvényekkel, a Toszkánától megszokott dimbes-dombos képpel, igazi fényképezni való hely.
Úgy döntöttünk, ez az a hely, ahol beszerezzük az itthoniaknak szánt ajándékokat (persze nem a farm shopja, hanem egy rendes hely). Nekem legjobban a malomkerék-nagyságú parmezán tetszett, amit éppen cikkekre vágtak és fóliáztak, ahogy itthon a savóval dúsított trappistát. A különbség az árban, a látványban és a minőségben volt. Vettünk parmezán és pecorino sajtot, bort, olívaolajat, tésztákat, mézeket és még egy csomó mindent.
Délután megnéztük Casole d'Elsa-t, vicces, hogy ott laktunk a szomszédban, de ebbe a faluba csak vásárolni jártunk eddig. Gyönyörű hely, ez is egy dombtetőn fekszik, itt is van várrom és ezenkívül még rengeteg szobor. Ja és persze lépcső... Balázsnak a sikátorok tetszettek leginkább, nagyon bejött neki az igazi labirintus. Megállás nélkül rohangált, nagyon élvezte. Én a szúnbyogcsípésektől és az előző napi UV-túladagolástól eléggé szenvedtem, így nem éppen a legjobb formámat hoztam, a szél megállás nélkül fújt, iszonyú huzat volt és bevallom, már nagyon úntam.
Hazafelé beültünk egy étterembe, ahol a helyi pincérfiú az egész életét elmesélte nekünk, beleértve a következő 40 év terveit is. Igyekeztem hozzá jó pofát vágni, Gábor meg csak adta alá a lovat... Végre hazaértünk, kivételesen egészen emberi időben, este 8 körül. Mindent összepakoltam a másnapi induláshoz, aztán szunya. Ittlétünk alatt először becsuktam az ablakot, egyrészt mert fáztam, másrészt mert már nagyon elegem volt a menetrend szerint este 11-kor megszólaló EKG-madárból, ami pont úgy csipog, mint egy EKG monitor, csak kicsit lassabban és változó hangmagasságban képes mindezt előadni.

Hetedik nap
A csukott ablakok ellenére rohadt hideg volt éjszaka (így utólag inkább arra tippelek, hogy kaptam egy enyhe napszúrást), nem győztem takarózni, reggel 7-ig bírtam, akkor felkeltem és hosszúnadrágba és pulcsiba bugyolálva folytattam a pakolást. A búcsúzásnál újabb kellemes meglepetés: ajándékot kaptunk a házigazdától: Gábor egy üveg házi bort, én egy csokor szárított levendulát, Balázs pedig egy hűtőmágnest. És a tagló: az utolsó, bónusz éjszakára kevesebbet számoltak fel. Nem is voltak hajlandóak többet elfogadni, pedig próbálkoztunk. Végül féltünk, hogy megsértődnek, így megköszöntük a diszkontot és kifizettük az alacsonyabb összeget.
3 órás volt az út Velencéig, én egyre izgatottabb lettem (17 éve voltam Velencében, gimnázium harmadik osztályában és akkor elég ambivalens élmény volt: részben csalódásnak éltem meg, részben pedig teljesen elvarázsolt), Balázs egyre jobban bekattant az unalomtól, Gábor pedig csak vezetett rendületlenül. Amikor a Velencébe vezető kis nyélen mentünk, már Balázs is izgatott lett; olyan volt, mintha a tengeren mennénk. Letettük az autót a parkolóházban, átöltöztem, mert már nem fáztam, ettünk, túltettük magunkat a sokkon, hogy az, hogy itt hagyjuk az autót és bejutunk a városba cca 60 Eurót kóstál (úgy számoltuk, hogy kb 5-re érünk vissza, ekkor volt 12 óra), aztán felszálltunk a vaporettóra. Valami tényleg nem stimmelt velem, mert a hajóutat nem kimondottan élveztem, sőt, alig vártam, hogy odaérjünk, pedig ez rám nem jellemző (sokkal jellemzőbb kép, ahogy egy szeles krétai hajóúton állunk Balázzsal a hajó orrán, élvezzük a hullámvasutat, mögöttünk pedig a többi utas töltögeti a zacskókat és a tengert, mert a wc természetesen foglalt...).
A Piazzale San Marcon szálltunk le, a Doge Palota látványára megdobbant a szívem. Kiszállva és elindulva kellemes meglepetésként ért, hogy jóval kevesebb a galamb mint 17 éve. Tettünk egy jó nagy kört: el a Rialto előtt (persze felmentünk rá a rend kedvéért, de egyelőre nem mentünk át rajta), körbe a Canal Grande mentén: Strada Nova,  Rio Tera de la Madalena, Rio Tera San Leonardo, át a Csatorna felett a Ponte degli Scalzin és el a Rialto-ig.
Eltekintve egy-két hangulatosabb hídtól nem volt más, csak a szörnyű tömeg, a rengeteg árus és a sikátorok, amiket Balázs eleinte élvezett, aztán besokallt, már a hidak sem kötötték le, az út vége már kínszenvedés volt. Mostmár tudom, mi nem tetszett anno Velencében: van egy pár nagyon szép része, csodálatos épületekkel, nagyon érdekes, hogy utcák helyett folyók vannak és autók helyett csónakok, de úgy egyébként a város teljesen le van pukkanva, ki van szipolyozva és - elnézést a Velence-fanoktól - szerintem csúnya. Gábor most először járt Velencében, szegénynek ez a 4 óra elég kevés volt, hogy alaposan megnézze, én anno netto 1 napot itt töltöttem, akkor tényleg mindent végigjártunk.
Nagyon ügyesen saccoltuk meg az időt, éppen elcsíptük a fél5-ös vaporettót és 5-kor már gurultunk ki a parkolóházból. Gábornak valahol a szlovén határ körül átadtam a kormányt és megállapodtunk, hogy sötétedésig ő vezet, utána én. Maribornál cseréltünk újra, akkor volt kb fél9. Siófoknál álltunk meg legközelebb pihenni, ott ettünk-ittunk, kicsit mozogtunk, de elkezdett csöpögni az eső, úgyhogy gyorsan visszaültünk és mentünk tovább. Alig indultunk el, hatalmas eső kapott el minket, alig láttam ki az ablakon, pont ez hiányzott még. Kb Gárdony magasságában végleg elállt, innen megint lehetett normálisan haladni. Éjjel fél2-kor érkeztünk meg Veresegyházra és 7:20-kor már ébren voltunk Balázzsal :-)